„Ha visszanézek a megtett útra,

Mit jártam eddig beléd fogódzva:

A szívem hálás, magasztal Téged,

Köszönök mindent, Jézus, Tenéked!”

Ezek a sorok jutottak eszembe, amikor megpróbálom felsorolni azt a „mindent”, amiért tele a szívem hálával. Először is hálás vagyok, hogy Jézus Krisztus meghalt értem a Golgotán, hogy bűnömet mind eltörölje, és minden gyarlóságom ellenére kíséri lépteimet.

Hálás vagyok, hogy 1957. szeptember 15-én átléphettem ennek a templomnak a küszöbét - akkor érkeztünk édesapám, Bátky Miklós beiktatására. A gyülekezeti terem ajtaja felett „Isten hozott” felirattal fogadtak bennünket. Akkor is, és azóta sokszor megköszöntük testvéreimmel együtt, hogy Ő hozott ide minket. „Annak - Jézusnak - növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.”– ez az ige kísérte végig édesapám és hűséges segítőtársa, édesanyám szolgálatát.

Hálás vagyok azért is, hogy az „első a gyülekezet, második a család” szellemében nőhettünk fel, és ezt vihettük tovább testvéreimmel együtt. Én is az ő szolgálatukat szeretném folytatni presbiterként ebben a gyülekezetben, amelyet otthonomnak érzek, tagjait családtagjaimnak, testvéreimnek tekintem, és imádságban hordozom.

38 évi postai oktatói munka után nyugdíjasként is örömmel végzem a kántori szolgálatot. Hálás vagyok, amikor odaülhetek az orgonához, és minden istentisztelet előtt eljátszhatom az: „itt van szívem, neked adom, Uram”kezdetű éneket.

Ezzel a vággyal azért könyörgöm, és a testvéreimet is arra kérem, hogy hordozzanak bennünket imádságban, hogy az elkövetkező hat évben is a Pásztor hangjára figyelve tudjuk az elveszettet megkeresni, az eltévedtet visszaterelni, a sérültet bekötözni, a gyengét erősíteni és az erősre vigyázni.