Az egyház élete, szolgálata és bármilyen tevékenysége csak Istentől való függésben, rá nézve valósulhat meg jól. Van, amikor úgy tűnik, Isten próbára teszi népét, vagy késlelteti az egyházban élők terveinek megvalósulását. Sokszor nem értjük miért telik el annyi idő, és nem mozdulnak, vagy csak nagyon nehezen a dolgok. De a hívő ember tudja és vallja azt, hogy Isten akaratán kívül semmi sincsen. Visszatekintve Gyülekezetünk történetére, a viszontagságos évtizedekre, vagy még korábbra, amikor úgy tűnt, hogy itt Bánhidán végleg megszűnt a református gyülekezet, sok mindent nem tudunk megérteni és megmagyarázni, de egyet tudhatunk, hogy a maga idejében az itt élő és szolgáló gyülekezeti tagoknak meg kellett tanulniuk ráhagyatkozni arra, aki mindent a kezében tart. Ez a mi feladatunk is, amikor most a gyülekezet közel nyolcvan éves, a templom hetven éves fennállásának hálaadására készülünk. Visszatekintünk, mert az Isten iránti igazi hála akkor fakadhat fel szívünkben a legteljesebben, ha világosan látjuk, hogy a Mindenható akkor és ott is tudott segíteni, bíztatni és bátorítani, amikor és ahol minden veszni és pusztulni látszott. Csak akkor tudunk erőt meríteni az előttünk álló feladatokhoz és próbákhoz, ha elmondhatjuk őszinte és tiszta szívvel: „Mindeddig megsegített minket az Úr” – és ezután is meg fog segíteni. A Bánhidai Református Templom terveinek elkészülése és annak teljes megvalósulása között több mint hatvanöt év telt el. Talán soknak tűnik így kimondva, de most már azért dicsőíthetjük, ami Urunkat, hogy, amit elkezdett itt Bánhidán a templommal kapcsolatban, azt bevégezte hűséges és szolgálatkész gyermekein keresztül. A mi feladatunk az örökség megőrzése és gyarapítása, valamint a „lelki ház” szüntelen továbbépítése. Szolgáljon a kiadvány és ez a kiállítás abban, hogy megismerve a múltat, jobban és hűségesebben tudjuk végezni a mi Urunk által ezen a helyen ránk bízott feladatokat.

Egy gyülekezet történetének áttekintése, megírása, nem könnyű feladat. Még akkor sem, ha a gyülekezet a távolba vesző régmúlttal és csupán csak egy emberöltőnyi közelmúlttal rendelkezik. Ilyen módon Gyüszi Lászó nyugdíjas tanár-testvérünk feladata sem volt könnyű, amikor belekezdett a meglévő dokumentumok, jegyzőkönyvek és az átélt vagy mások által hitelesen elmondott adatok alapján a Bánhidai Református Templom és részben a gyülekezet történetének megírásához. Köszönettel vesszük fáradozását, ezen kívül Rákász Mihály tanár úr és felesége Rákászné Fekete Irén fáradságot nem kímélő munkáját a kiállítás elkészítéséért, és mindazokét, akik az eltelt évtizedekben valamilyen módon hozzájárultak Templomunk és Gyülekezetünk gyarapodásához!

Legyen Istené a dicsőség!

Tatabánya-Bánhida, 2009. reformáció hava.

Szilágyi Sándor

lelkipásztor

 

A BÁNHIDAI REFORMÁTUS EGYHÁZ

TÖRTÉNETE

A Bánhidai Református Egyházközséget 1930-ban az ország különböző részeiről ide települő, a bányászatban és az iparban munkát találó, vallásukhoz ragaszkodó, hitüket nyíltan megvalló reformátusok alapították, Kiss Gyula missziós segédlelkész vezetésével. Az egyik lelkipásztor így emlékezett erre: „Egyházunk alapja a sors által összeverődött reformátusok hite volt”. Bár a mai eklézsia története nem hosszabb, mint egy emberélet, a hívek vallásos meggyőződését erősíti annak tudata, hogy már a XVI-XVII. században éltek itt reformátusok, s a török hódoltság és a vallásüldözés korában is megtartották hitüket, bár a falujukat el kellett hagyniuk. Emléküket ma is őrzik a késő utódok.

Hiteles forrásból tudjuk, hogy 1620 táján a korábban elmenekült bánhidai református magyar jobbágyok költöztek vissza falujukba. Gyülekezetet alakítottak, templomot építettek, s 1635-ben már anyakönyvük is volt. Ismerjük egyik prédikátorukat, Marosi Istvánt, akit 1673-ban a pozsonyi törvényszék elé idéztek. Egy levelében így írt erről: „Citáltatván én is ama Posonyi Extraordináriumra, ottan mindjárt az Falunak földes ura Gróf Csáky László az vádat megelőzni akarván, éjszakának idején házamra fegyvereseket külde, akik minden javatskáimat felprédálták, és magamat megkötözve Tata városába felvivének, és vasra verve sanyarú fogságban tartottak”. 1714-ben a Canonica Visitatió alkalmával megállapították, hogy templomuk „rozoga, náddal fedett épület”. Ekkor már a prédikátor helye sem volt betöltve. A református magyarok elköltöztek a faluból, s helyükre a birtokos Esterházy család katolikus szlovákokat telepített be. Ha egy-két család maradt is, gyülekezet már nem szerepelt az egyházi összeírásokban. A török hódoltság és az ellenreformáció korában alig egy évszázadig maradhatott fenn a református közösség Bánhidán.

A XVIII-XIX. században katolikus és nemzetiségi környezetben a protestánsok nem tudtak új erőre kapni. Csak a szénbányászat kialakulása idején betelepülő bányászok, munkások között voltak jelentősebb számban reformátusok és evangélikusok. A népszámlálás adatai szerint a számarányuk ekkor is nagyon alacsony maradt. 1920-ban a reformátusok aránya nem érte el a lakosság öt százalékát. Ebben az évben 5000 lakosból 239 volt református. Az 1938-ban megjelent megyei monográfiában a következő adatokat találjuk: „Bánhida össznépessége 9800 lélek. Ebből 4800 lakott belterületen, 4400 bányatelepen, 150 a villamos erőműtelepen, 100 Körtvélyespusztán, 90 Síkvölgypusztán és kb. 230 a MÁV állomáson. Vallási tekintetben 8300 lélek a r.kat., 850 a református, 55 a g. kat., 320 az ág. evangélikus és 90 az izraelita egyház híve”.

A bánhidai református egyházközség a XX. század harmincas éveiben alakult ki. Először szórványgyülekezet alakult 1930-ban, majd ez a környei egyház filiája lett 1933-ban, három évvel később pedig megalapították a Környe-Bánhidai Református Egyházközséget. Ekkor vált hivatalosan is anyaegyházzá a bánhidai református gyülekezet. Az egyházközséghez akkor összesen 1300 lélek tartozott, s ebből a bánhidaiak száma 804 volt.

A kezdeményezés Somogyi István lelkipásztor érdeme, aki az egyházszervező missziós tevékenység mellett legfontosabb feladatának a templomépítést és az iskolaalapítást tartotta. Bánhidán sem ingó, sem ingatlan vagyona nem volt a református egyháznak. Az istentiszteleteket a községháza tanácstermében tartották. A lelkipásztor országos gyűjtést kezdeményezett. Körlevélben fordult a református gyülekezetekhez. Egyik kérvényében a bánhidai református egyház helyzetét így jellemezte: „A régi bánhidai református egyház tökéletesebben elpusztult, mint a környei. Egyetlen régi család sem maradt. Az összes ingó és ingatlan vagyonából pedig csak egy használhatatlan úrvacsorai borkancsó. Ma 804 református van Bánhidán, de nincs semmi egyházi épületük… Az egyház vezetősége már évek óta foglalkozik az egyházi építkezés tervével”.

A teljesen vagyontalan egyház vezetői kéréssel fordultak a politikai községhez, hogy „a birtokukban levő alkalmas ingatlanok közül egyet engedjenek át templomhelynek”. Kérésüket többször elutasította a község. Így kénytelenek voltak az addig összegyűjtött pénzüket telekvásárlásra fordítani. Azt a telket, amelyen később a templom felépült és ma is áll, 1937-ben vásárolták egy bánhidai gazdától 5000 pengőért. Volt már hely a templomnak, de önerőből nem tudták elkezdeni az építkezést. 1938 nyarán a lelkipásztor indítványára a presbiterek elhatározták, hogy 5000 pengő közalapítványi kölcsönt vesznek fel templomépítés céljából. Gyűjtést is szerveztek több vármegyében, hogy minél előbb felépüljön a templom. A reformátusok által lakott vidékeken a gyülekezetek készségesen adományoztak a bánhidai templom építésére.

Közben a felekezeti népiskola alapítása ügyében is történtek intézkedések. Ugyanakkor, amikor a gyűjtés elkezdődött, a lelkipásztor és Lőke Károly esperes együtt felkeresték Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkárt, hogy a kormány hozzájárulását és támogatását kérjék az iskolaépítéshez. Az államtitkár határozott ígéretet tett a bánhidaiaknak, hogy 6000 pengő államsegéllyel hozzájárulnak az iskolaépítés költségeihez. Decemberben már a miniszteri rendeletet is megkapták ezzel kapcsolatban. A rendelet szerint az egyházközség kötelessége a tantermet 1939. december 1-jéig felépíteni, tanításra alkalmassá tenni és a tanítói állást megszervezni. A presbiterek ekkor iskolaépítésre alkalmas telket kértek a községtől, de a képviselők ezt a kérést is elutasították. Kényszermegoldásként „így alakult ki az a terv, miszerint az iskola és a templom egy helyre épüljön, s mivel a telek kicsi, egymás fölé” – olvashatjuk az Egyetemes Konventhez benyújtott kérvény indoklásában. Az elgondolást Szeghalmy Bálint miskolci építészmérnök és műszaki tanácsos „művésziesen oldotta meg az épület templom jellegét tökéletesen megőrizve”.

📷1939 tavaszán számba vették a rendelkezésre álló forrásokat. A végösszeg 36 ezer pengő lett. Ekkor döntöttek arról is, hogy a beérkezett két pályázat közül melyiket fogadják el. Vasvári László és Szeghalmy Bálint terve egyaránt tetszett a bánhidai presbitereknek. A választásban döntő szerepe volt az építési költségnek. Mivel Szeghalmy Bálint kevesebb költséggel számolt, s a szűk telken az iskola, lakás, parókia és templom egymás fölé építését is ő oldotta meg jobban, ezért az ő tervét fogadták el.

Szeghalmy Bálint (1889-1964) a két világháború közötti korszak egyik jelentős építésze volt. Nevét Kós Károly és más neves építészek nevével együtt említik. Nemcsak terveket készített, hanem figyelemmel kísérte azok sorsát, segítette megvalósításukat. Bánhidán őt kérték fel a műszaki felülvizsgálatra és átvételre, később pedig, amikor a vállalkozóval pereskedtek, szakértőként képviselte a gyülekezet érdekeit. Az építészet népi irányzatához tartozott, amelyet Koós Judit művészettörténész röviden a következőképpen értékelt: „Egy olyan korban, melyet világégések kísértek… évtizedeken át éltek és virágzottak népi irányzatok a magyar építészetben, melyek hagyományőrző formájukban úgy voltak korszerűek és modernek, hogy újra és újra képesek voltak megújulni a tiszta forrásból”.

📷1939 októberében jó hírt jelentett be a lelkipásztor: „A tető alá hozott templom-iskola épületben a tanterem rövidesen elkészül. Felszentelése november elején megtörténhet. Ugyanekkor a templom emlékiratát is elhelyezzük”. Erre az ünnepélyes eseményre a meghívó szerint november 12-én került sor. „Az iskolaszentelő igehirdetést Lőke Károly esperes felsőházi tag végezte.” A műszaki felülvizsgálat és átvétel viszont csak 1940 tavaszán történt. Az első tanév pedig 1940 szeptemberében kezdődött a bánhidai református elemi iskolában. Ekkor mondta tanévnyitó beszédében Somogyi István lelkipásztor a következő emlékezetre méltó mondatot: „Építkezésünk legyen szimbólum: iskolára építünk templomot”.

Az elkészült tanterem hétköznapokon iskola volt, vasárnapokon és ünnepnapokon pedig templom. A bánhidai egyházközség életében ez is jelentős eredménynek számított. A háború és a pénzhiány azonban megakadályozta, hogy az építkezés folytatódjon. Szeghalmy Bálint is sajnálattal állapította meg egyik levelében, hogy „félbemaradt a bánhidai templom”.

1940. október 21-én Környén tartottak együttes presbiteri gyűlést. Somogyi István lelkipásztor ekkor jelentette be, hogy eltávozik a Környe-Bánhidai Egyházközségből, s a csőszi gyülekezetben folytatja szolgálatát. A bejelentést a presbiterek „a legnagyobb sajnálattal és őszinte fájdalommal vették tudomásul”. Jegyzőkönyvben örökítették meg a lelkész érdemeit, s köszönetüket és jókívánságaikat fejezték ki. A lelkész távozása nemcsak a bánhidai és a környei híveket érte váratlanul, hanem az egyházmegye vezetőit is. Az esperes felszólítására a presbiterek gyorsan döntöttek a megüresedett lelkipásztori állás betöltéséről. Meghívták a szomódi segédlelkészt, Gyimóthy Gézát, aki korábban rövid ideig már szolgált a gyülekezetben. A lelkészválasztó gyűlésen az egyházmegye küldöttjei kérték a résztvevőket „a szeretetre, békességre, egyetértésre, hogy a szétszórtságban élő gyülekezet a megindult szép munkát és fejlődést tovább folytathassa és befejezhesse”.

Gyimóthy Géza 1940 novemberében vette át hivatalát. Tízéves szolgálata sok gonddal és bajjal járt. A legnagyobb problémát az építkezéssel kapcsolatos ügyek jelentették. Alapos tájékozódás után csak 1941 nyarán tudta tájékoztatni a presbitereket ezekről a kérdésekről. Hálátlan feladatot vállalt magára Gyimóthy Géza. Az építkezés helyett az adósságok törlesztése és a vállalkozóval folytatott viták, perek nehezítették szolgálatát. Példaként említsünk meg egy esetet. Szeghalmy Bálint, aki szakértőként képviselte a gyülekezetet, vizsgálatai alapján megállapította, hogy „részben kötbér, részben elmulasztott és hibás munkák” miatt jelentős összeget kell levonni a vállalkozó követeléséből. A vállalkozó ezt tagadta s ezért bírósági per kezdődött. Végül olyan megegyezés született, hogy az egyházközségnek kellett 2500 pengőt fizetni. A presbiterek ezt tudomásul vették, de mivel az egyházközségnek pénze nem volt, Bánhida községhez folyamodtak kéréssel. „A népiskola dologi hozzájárulása terhére, illetve előlegeként 2000 pengőt kértek. A képviselők a kért összeget nem előlegként, hanem segélyként szavazták meg.”

Minden módon igyekeztek pénzt szerezni. A lelkipásztor „filléres adományok” gyűjtését kezdeményezte. Az egyik presbiter javaslatára a gyülekezet tagjai színdarabot mutattak be több helyen, s a bevétellel az egyház anyagi gondjainak megoldását szerették volna segíteni. Ezek a próbálkozások azonban csak az eklézsia szegénységét érzékeltették, de megoldást nem jelentettek.

Az 1950-es évek elején megélénkült az egyházközség élete, s a templomépítés is folytatódott. Gyimóthy Géza 10 évi szolgálat után „megromlott egészségi állapotára” hivatkozva bejelentette, hogy „nagy és felelősségteljes munkáját” nem tudja tovább folytatni. Kölcsönös megegyezés alapján helyet cserél Bakonyi Dezső naszályi lelkipásztorral. Az új lelkipásztor október 1-jén mutatkozott be a bánhidai gyülekezetben, s kifejtette elképzeléseit, terveit. Szorgalmazta a templomépítés folytatását, s kérvényezte az építési engedély meghosszabbítását. Körlevelet küldött 400 református gyülekezetbe azzal a kéréssel, hogy egy vasárnapi perselypénzzel segítsék a bánhidai templom építését. A csonka torony befejezését tartotta legfontosabbnak. Győry Elemér püspök javaslatára 1951 elején államsegélyért folyamodott a Vallás- és Közoktatási Minisztériumhoz. A költségek csökkentése céljából új toronytervet készíttetett a megyei építési osztályon dolgozó mérnökökkel. Ez a terv eltért Szeghalmy Bálint tervétől, de a bánhidai reformátusok így is örültek, hogy végre felépül a templomtorony.

Amikor a templom- és iskolaépítés elkezdődött 1939-ben, azt remélték, hogy rövid idő alatt felépül a ház, s lesz végre a gyülekezetnek iskolája és temploma. Még abban az évben tető alá is hozták az épületet, de csak a földszinti helyiség készült el. A tornyot öt méter magasságban ideiglenesen betonfödémmel befedték. A tetőtér beépítésére sem kerülhetett sor. A tulajdonképpeni templom ablakok, ajtók, közfalak és felvezető lépcső nélkül maradt. A lelkipásztor beszámolójában így jellemezte a félbe maradt templomot: „Mostani építkezésünket már ez év februárjában elkezdtük először házi munkákkal, melyeket Sáhó István, Sinkó István, Póka Sándor és Juhász János végeztek, majd a 47/4 számú Építőipari Vállalat megkezdte a torony építését, és kaláka munkában három hónap alatt be is fejezték. A kaláka munkát bányászok, famunkások s az erőmű dolgozói végezték. Az ajándék munka értéke közel 50 000 forintot tett ki”.

📷A torony felépítése után zsaluzási munkákat végeztek. Ebben is kiemelkedő szerepe volt Sinkó Istvánnak és fiának, Sáhó István presbiternek. A kaláka munkákkal a gyülekezet tagjai sokat segítettek, de szükség volt újabb államsegély felvételére is, valamint országos gyűjtés szervezésére. A pénzadományok mellett jelentős volt a mosonszentjánosi gyülekezet ajándéka: egy harang. Sikerült szerezni egy másik harangot is, amelyet Szlezák László budapesti harangöntő mester készített. A haranghoz az állványt Sáhó István „ajándék” munkával készítette el. A toronyablakokat pedig Juhász János asztalos mester tette rendbe. 1952 márciusában a harangszentelést is megtartották. A templom kialakítása a tetőtérben még sokáig elhúzódott.

A bánhidai egyházrész fejlődése már 1952-ben felvetette a Környétől való elszakadás gondolatát. Csak arra vártak, hogy a kömlődi lelkipásztor nyugdíjba vonuljon, s akkor a kömlődi eklézsia is Környéhez kerül. A bánhidai presbiterek örömmel vették tudomásul ezt a lehetőséget. Ettől kezdve állandóan napirenden volt a szervezeti változás kérdése. 1953 márciusában a Konvent kívánatosnak tartotta „Bánhida Egyházközség” nevének megváltoztatását. A presbiterek úgy döntöttek, hogy az egyházközség nevét „alsótatabányai-újvárosi” névre változtatják. Ugyanakkor azt is kérték, hogy „a tatabányai egyházhoz való csatolástól a jövőben is tekintsenek el”. Az egyházközség neve még sokszor változott. Nyilvánvaló, hogy az állam és a párt egyházpolitikájának is szerepe lehetett a változtatásokban. Tatabánya elődtelepüléseinek várossá egyesítése után (1947) igyekeztek a községek önállóságát teljesen felszámolni, s hagyományaikat elsorvasztani. Annak örültek a bánhidai reformátusok, hogy Környétől elválva önálló egyházközséget alapíthatnak, bár ellentét nem volt a két község reformátusai között, de az önállóságra való törekvést természetes és jogos igénynek tekintették. Éppen ezért tiltakoztak az ellen, hogy a tatabányai egyházhoz csatolják őket. Az „alsótatabányai” (bánhidai) református egyház növekedése indokolta volna, hogy a lelkipásztor Környéről Bánhidára költözzön, de a lakáskérdést akkor nem tudták megoldani.

Ilyen körülmények között Bakonyi Dezső 1955 elején bejelentette lemondását a „Környe-Tatabánya II.” egyházközség lelkipásztori állásáról. A távozó lelkipásztor munkájával mindenki elégedett volt. 1953 nyarán az esperes megvizsgálta a gyülekezet életét: az anyagi körülményeket és az építkezéseket, s „örömét fejezte ki annak a példamutató gyülekezeti munkának a láttán, amely a Környe-Tatabánya II. társegyházakban és szórványukban folyik”.

A templomépítés a tetőfedéssel és belső munkálatokkal folytatódott. A városi tanács engedélyt adott „a templom rendbehozatalára”. A lelkipásztor többször beszélt az építkezéssel kapcsolatos tervekről, s még nagyobb odaadást kért a presbiterektől és a hívektől. Érthető, hogy mindenki számára meglepetés volt a bejelentése 1955. február 12-én, hogy lemond állásáról, mert a tárkányi egyházközség megválasztotta lelkipásztorává. Ezt követően felolvasta az esperesi hivatal leiratát a lelkészi állás megüresedéséről, s az új lelkipásztor választásáról. Levelében az esperes „kéri a presbitereket, hogy Tatabánya II. egyesülését Tatabányával egyházi vonalon is mondják ki… Egyben bejelenti, hogy egyesülés esetén Tatabánya II. lelkipásztora dr. Mezey Gy. Lóránd esperes lesz”. Akik nemrégen még határozottan tiltakoztak az egyesülés ellen, most lelkesen fogadták el az esperesi hivatal javaslatát, s a következő határozatot fogadták el: „A presbitérium, amidőn beleegyezését nyilatkoztatja ki Bakonyi Dezső lelkipásztor távozását illetően, ugyanakkor nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy a megüresedett állást dr. Mezey Gy. Lóránt esperes töltse be. Nagy reményekkel néz a jövő elé, mert a sok munkával és odaadással megépített templom központja lesz egyházmegyénknek. Így a legnagyobb lelkesedéssel egyhangúlag meghívja dr. Mezey Gy. Lóránt esperest lelkipásztornak és egyben magáévá teszi, valamint örömmel kimondja Tatabánya II. egyesítését Tatabánya egyházával”.

Az öröm nem sokáig tartott. A csalódás okairól nem szólnak az előkerült dokumentumok. 1957-ben új korszak kezdődött a bánhidai gyülekezet történetében. A május 19-én tartott egyházközségi közgyűlésen Magyar István segédlelkész elnökölt, s a következő fontos bejelentést tette: „A fokozatos egyházi hatóságok engedélye birtokában a tatabányai református egyház presbitériuma 1957. május hó 18-i ülésében két önálló egyházközséggé szerveződés folytán a bánhidai hívek kérésére kimondotta a II. kerület, Újváros, Kertváros, Erőmű-telep területeit magába foglalóan 1957. június 1-jei hatállyal a „Tatabánya-Bánhidai Református Egyházközség” megalakulását.” Még ebben az évben, október 16-án Ászáron rendkívül jelentős egyházmegyei közgyűlést tartottak, amelyen az esperes beszámolóját a következő bejelentéssel fejezte be: „Egyházmegyénk Tatabánya-Bánhida önállósulása folytán új egyházközséggel gazdagodott. A bánhidai gyülekezetben mind hitbélileg, mind pedig anyagilag megvan a feltétele annak, hogy reformáció korabeli hírnevéhez méltó egyházmegyénkben erős hitbeli fellegvár legyen”. Az esperes végül szeretettel köszöntötte az új bánhidai lelkipásztort, Bátky Miklóst.

Az esperes ünnepélyes bejelentésével ellentétben Bátky Miklós Bánhidán anyagi gondokat, megoldatlan problémákat, szegénységet talált. Az első feladatai közé tartozott, hogy segélyeket kérjen a gondok megoldására, az adósságok törlesztésére és az építkezés folytatására. 1957 őszén a Református Egyetemes Konventhez folyamodott. Kérése indoklásában a befejezetlen templomról a következőket írta: „Templomunkat a kis létszámú és szerény anyagi körülmények között élő gyülekezet ezelőtt 25 évvel (?) kezdte építeni, de mind a mai napig befejezni nem tudta. Hiányzik a tetőszerkezet belső befejezése, hiányoznak az ablakok, nincs tetőcsatorna, s nincs feljáró lépcső és a lelkészlakásban használható ivóvíz, mert nincs vízvezeték és megfelelő kút”. Ezután felsorolja az elvégzendő munkákat és azok költségeit, s befejezésül megemlíti, hogy „a munkákat a gyülekezet szakmunkásai, iparosai elvégzik ingyen. Kamatos kamatra hitelt felvenni nem mer, mert nem tudja garantálni a részletek törlesztését”.

A következő évben egyszerre négy kérvényt adott postára a lelkipásztor. Kísérőlevelét így kezdte: „Mellékelten küldök négy segélyért folyamodó kérvényt. Kettőt egyházközségem, kettőt saját személyem részére kérek az egyházkerülettől, illetve a közalapból egyszersmindenkori segélyt”; hivatkozott arra, hogy 18 éves szolgálata alatt még soha senkitől nem kért anyagi támogatást, de most rákényszeríttette az Egyházkerülettel és az Országos Nyugdíjfolyósító Intézettel szemben fennálló adósság és a javításra szoruló tető, mint „parancsoló szükséglet”.

A bánhidai gyülekezet örült az önállóságnak, ám az csak négy évig tartott. Az esperes bár örömmel jelentette be a bánhidai egyházközség önállósulását, de az öröme nem lehetett őszinte. Neheztelt a bánhidai presbiterekre, s elsősorban a lelkipásztorra. Azzal vádolta, hogy nem akar vele együtt dolgozni. Bátky Miklós így válaszolt erre a vádra a püspökhöz írt levelében: „Igen szívesen vállalnám azt a munkatöbbletet, ami az egyesítés után rám várna, meg a gyülekezetnek sincs kifogása az ellen, hogy én Tatabányán is szolgáljak, csak Bánhidán elvégezzem mindazt, amit eddig elvégeztem, és a másik kikötésünk, hogy ami pénzt a bánhidai hívek összeadnak, azt, illetve annak a fizetésen és a közterheken kívüli fennmaradó részét a még mindig be nem fejezett templomra fordíthassák. Én ismerem a gyülekezet hangulatát, ha kérései, mint életfeltételek nem teljesíttetnek számukra, hiábavaló lesz nekem is minden munkám és erőlködésem”.

Legyen most ennyi elég a két gyülekezet és vezetői közötti ellentét érzékelésére. Többek között ez vezetett oda, hogy 1960. december 18-án a Tatabányai Egyházközség presbitériuma határozatba foglalta a két tatabányai református egyházközség egyesítését, s ezt a határozatot a Komáromi Egyházmegye rendkívüli közgyűlésén 1960. december 29-én megerősítette a következő rendelettel: „Egyházi életünk jelenének és további menetének reális szemlélete és szüksége folytán úgy határozott (a közgyűlés), hogy a Tatabányai és a Tatabánya-Bánhidai egyházközségek 1961. január 1-jével egyesüljenek”. Az ügy ezzel még nem zárult le. A Komáromi Református Egyházmegyei Tanács 1964. november 20-án határozatban mondta ki a két egyházközségnek egy egységes anyaegyházközséggé való egyesítését egy ótelepi és egy bánhidai lelkészi állás, egy központi és egy bánhidai lelkészi hivatal fenntartásával és közös költségvetés készítésével. A bánhidai egyházközség hivatalos neve ettől kezdve: „Tatabányai Református Egyház Újvárosi Egyházrésze”.

A szervezeti változások közben is folytatódott az egyház mindennapi élete s, bár „lassú ütemben”, az építkezés is. Bátky Miklós 1965. január 1-jén a bánhidai templom tatarozására, a toronysisak bádogozására, a felvezető lépcső elkészítésére, villámhárító felszerelésére kért segélyt. Ebben az időben történt, hogy az újtelepi református templomot alábányászás miatt le kellett bontani. A lebontott templom berendezési tárgyaiból a bánhidai templomba is hoztak. Ide került többek között az orgona. Máté János zenetanár, orgonaművész írta a bánhidai templom orgonájáról, hogy azt „a Babér utcai templomban lebontották, az Árpád utcában pedig újra felállították. Az orgona kifogástalan állapotban volt az átépítés előtt is, és az átépítés után is kifogástalanul működik. Istentiszteleti célokra megfelel, sőt kisebb orgonaművek játszására is alkalmas. Az orgona elhelyezése is igen alkalmas helyre történt”. Ez az orgona a legutóbbi felújítás és átépítés idején az óvárosi templomba került.

Az 1966-os esztendő mozgalmas volt a két tatabányai református gyülekezet történetében, Zsoldos Gyula egyházmegyei főjegyző, megbízott esperes felszólította Bátky Miklóst a tatabányai lelkészi hivatal átvételére. Ennek az oka az volt, hogy „Dr. Mezey Gy. Lóránt esperes lelkész hivatalától azonnali hatállyal felfüggesztetett és minden hivatali joga megszűnt”. Ezután ideiglenesen rövid ideig Bátky Miklós gyakorolta a tatabányai egyházközség elnöki tisztét. Meglepő fordulat volt, hogy pár héttel később a felfüggesztett esperes megírta lemondó levelét, s benyújtotta azt a tatabányai egyházközség presbitériumának. Lemondása alkalmából arra kérte a gyülekezet tagjait és vezetőit, hogy „hitüket és munkájukat a gyülekezet egységének és békességének őrzésére és erősítésére fordítsák”. A Komáromi Református Egyházmegye elfogadta az esperes lemondását.

E rövid egyháztörténeti áttekintésben nincs lehetőség arra, hogy az események okait feltárjuk, de az igazságot elhallgatni nem szabad. Tudni kell, hogy amikor a VII-es telepi református és evangélikus templomot lebontották, a Szénbányászati Tröszt a két egyházközséget egyenként 500 000 forinttal kártalanította. Az egyházak a kártalanítási összeget templomépítésre fordították. Az építészek Szűcs József építésztechnikust bízták meg. Az építészvállalkozót 1965-ben letartóztatták orvgazdaság, sikkasztás, lopás és hűtlen kezelés gyanújával. El is ítélték. A perben védelmére hozta fel, hogy „különböző összegeket juttatott Mezey Lóránt esperesnek”. Ezt a védekezést a bíróság nem fogadta el, mert „nem nyert bizonyítást”.

📷Bátky Miklós 27 éves bánhidai szolgálatáról sokat lehetne még írni, de most rövidre kell fogni a szót. A hosszú, küzdelmes templomépítés befejezése azonban nem hiányozhat a legrövidebb összefoglalásból sem. 1974-ben, a templomépítés 35. esztendejében jelenthette a lelkipásztor, hogy felépült végre a templom. Ünnepélyes átadásról, felszentelésről eddig még nem találtam dokumentumot. Csupán Bátky Miklós egyik írására hivatkozhatom, amelyben az egyházközség múltjáról számolt be. A templom befejezéséről a következő sorokat írta: „Igen lassú ütemben tudtuk folytatni a templomépítés befejező szakaszát… Csak 1974-ben tudtuk az emeleti részen, a tulajdonképpeni templomban az első istentiszteletet megtartani”.

Harmincöt évig elhúzódott a bánhidai református templom építése, s tudvalevő, hogy a félbemaradt épületeket könnyebben kikezdi az idő. A viharok több alkalommal megbontották a tetőt. 1960 őszén Bátky Miklós azzal a kéréssel fordult az Állami Egyházügyi Hivatalhoz, hogy „a legutóbbi szélvihar által megrongálódott templomtető megjavítását engedélyezze”. 1994-ben Németh Dávid lelkipásztor ugyancsak a tető javítására kért árajánlatot. Más alkalommal a toronytetőről lehullott palákat kellett rézborítással pótolni. Megtörtént az is, hogy a gyermekek kővel dobálták be a templom ablakait. 1960-ban a Budapesti Teológiai Akadémia hallgatói kirándulásuk során útba ejtették a bánhidai református templomot. Észrevették, hogy a templom kerek ablakának üvegeit betörték. Elhatározták, hogy gyűjtést szerveznek, s az összegyűjtött pénzt eljuttatják a bánhidai gyülekezethez.

A szélviharoknál és a kővel dobáló gyermekeknél sokkal nagyobb károkat okozott a szénbányászat az épületek alatt végzett szénkitermeléssel. A bányakárokról és a javító munkákról pontos, szakszerű felmérések és jelentések készültek. Ezekből azt is megtudjuk, hogy az eredeti tervek elvesztek. A lelkészi hivatalban csak a károk felméréséről 1972-ben készült tervet találták meg. A templom alatt és a környékén 1972-től 1974-ig bányaművelés folyt, amelynek során 2,5 méter vastag szénréteget távolítottak el”. A száraz eltömedékelés ellenére a terület tetemes süllyedést szenvedett, melyet a templom helyén is regisztráltak 1972. november 30-tól 1984 októberéig terjedő időben rendszeres szintnézéssel. A vizsgálat eredménye szerint a templom teljes süllyedése 783 mm volt. Az 1986-ban készült tervdokumentáció szerint „a süllyedés lényegében már 1974-ben bekövetkezett, azóta csak minimális ingadozások jelentkeztek. Számottevő ferdülést az építményben” nem észleltek. A talajsüllyedés a templom falazatában és tetőszerkezetében okozott károkat. Ezeket a meghibásodásokat a Szénbányák időközönként helyreállította. Az 1980-as években azonban az épületen újabb repedések jelentkeztek. Ezt bizonyos utómozgásokkal magyarázták a szakemberek.

A Bányamérési és Bányászati Környezetvédelmi osztály megbízásából 1985 végén tanulmányterv készült a károk helyreállítására. Közben talajfeltárás is történt a templom délkeleti oldalán. Megállapították, hogy az alapzat alatt vastag homokréteg van. Ezért az altalaj szilárdítása mellett döntöttek. Az utcai oldalfalak alatt nem volt szükség injektálásra, csak az udvari oldalon. Ezután a tetőzetről lefolyó csapadékvíz elvezetését kellett megoldani. Majd az épület szerkezetének „összemerevítését” végezték el feszítő módszerrel. Végül a tetőjavítással, a lépcső és toronytér helyreállításával, a falrepedések betömésével, vakolással és festéssel fejezték be.

1989-ben fejeződött be az alábányászás miatt megrongálódott templom helyreállítása. Németh Dávid lelkipásztor levélben köszönte meg a Szénbányászati Tröszt igazgatójának „a bányakáros templom preventív jellegű megerősítése során végzett tatarozási munkálatokat”.

Amikor 13 évi szolgálat után Német Dávid lelkipásztor eltávozott Tatabányáról, már három éve tanított a Károli Gáspár Hittudományi Egyetemen, s e munka mellett a gyülekezeti szolgálatot tovább nem tudta vállalni. 1997 augusztusában rendkívüli presbiteri gyűlésen Ablonczy Dániel gondnok értékelte a lelkipásztor munkáját, s a gyülekezet nevében köszönetet mondott. Ezután négy hónapig nem volt betöltve a lelkészi állás. Borsos Sándor és felesége vállalták teljes odaadással a szolgálatot 1997 szeptemberétől az év végéig, mint nyugdíjas lelkipásztorok. Az új lelkipásztor, Miklós Ádám, 1998 elején kezdte meg szolgálatát.

A Gyülekezet 1998 elején határozta el, Ablonczy Dániel javaslatára, azt, hogy meg kellene valósítani a templom helyreállítását az eredeti, Szeghalmy tervek alapján. A részletes program elfogadására azonban október 1-jén került sor, miután az új lelkész és a presbiterek megbeszélték a feladatokat. Miklós Ádám a Kiáltó Szó decemberben megjelent számában beszámolt a gyülekezet életéről, s természetesen a programról is írt: „A presbitérium komoly elhatározásra jutott… Nekilátunk templomunk külső és belső felújításának, illetve átalakításának. A templomban karzatot szeretnénk építeni, hogy többen tudjunk összegyűlni benne, a tornyot pedig szeretnénk az eredeti tervek szerint megépíteni. A templom berendezését is átalakítanánk, szintén az eredeti tervhez közelítve.”. A presbiteri gyűlésen Ablonczy Dániel a munkák ütemezését ismertette. Szakemberekkel is megvizsgáltatták a templomot. A változtatásokat egy kivételével elfogadhatónak tartották. A főbejárat áthelyezését az Árpád út felőli oldalra viszont nem javasolták.

Ha már említettem a Kiáltó Szót, többet is írnék róla, mert több szót érdemel. Ma is megjelenik ilyen című kiadvány, de egészen más jellegű és tartalmú, mint a régi volt. 1994 és 2002 között jelent meg kéthavonta. Felelős kiadói a lelkipásztorok voltak, főszerkesztőként pedig egy fiatal gyülekezeti tag, Karsay Ákos szerkesztette. A fiatalok jelentős szerepet játszottak a gyülekezet életében. Ifjúsági presbitert is választottak, aki aktívan részt vett a presbiteri gyűléseken. 1995 májusában a Magyar Rádió a bánhidai református templomból közvetített istentiszteletet, amelyen az ifjúsági közösség zsoltárénekléssel szerepelt. A Kiáltó Szó egyik számában „A mi templomunk címmel” felhívás jelent meg fotópályázatra, amelynek célja a gyülekezet életének és templomának bemutatása volt. A fiatalok az egyházközség történetének a megismerését is célul tűzték ki. Hagyományőrzés és újítás egyaránt jellemezte törekvésüket, gondolkodásukat, magatartásukat. 1998-ban munkacsoportot hoztak létre a múlt emlékeinek felkutatására.

A presbiteri gyűléseken vetődött fel hogy meg kellene írni a gyülekezet történetét. Voltak vitás kérdések a múltban is, s azokat hiteles dokumentumok alapján lehetne tisztázni. A múlt ismerete segíti a megújulást is. A templom renoválásához, átépítéséhez szükség volt az eredeti tervekre is, amelyek ekkor kerültek elő a levéltárból.

📷A templom felújításáról szóló határozat elfogadása után Ablonczy Dániel gondnok vállalta el az építés megszervezését és annak irányítását. Intézte az építéssel kapcsolatos ügyeket. Gondoskodni kellett a tervek elkészítéséről, tárgyalt a szakemberekkel, kezelte a pénzt. Rendszeresen beszámolt az elvégzett munkáról és az időszerű feladatokról.

1999 márciusában elkészült az engedélyezési és kivitelezési terv. Ezután pályázatokat nyújtottak be, de ezeket elutasították. Ennek tudatában az anyagi lehetőségeket felmérve a presbitérium 1999 nyarán határozta meg a munkálatok végleges sorrendjét. A lelkipásztori beszámolóban ezt olvassuk: „…első fázisban a tornyot újítjuk fel, abban feljáratot építünk a karzathoz, és emléktáblát állítunk a templom oldalfalán a hármas évfordulóra emlékezve”. Az építkezés négy hónapig tartott: április 27-től augusztus 25-ig. Kiegészítésképpen akkor készült el a tulipános ablak és a székely kapu a faragott kerítéssel.

A részletekre ezen a helyen nem térhetünk ki, de jó tájékoztatást ad azt építkezésről Miklós Ádám rövid beszámolója, amely elhangzott 2000. augusztus 26-án, az új torony elkészülése alkalmából rendezett ünnepségen, s megjelent a Kiáltó Szóban is. A torony leromlott állapotának okaira is utalt a lelkipásztor: az eredeti tervek megváltoztatására, a kivitelezés gyenge minőségére és az alábányászás miatti károkra. Ezúttal Szeghalmy Bálint tervei alapján végezték az átépítést. A másik újítás a karzat kialakítása a templomban. Erre azért volt szükség, mert nőtt a templomba járók száma, „s különösen ünnepi alkalmakkor a 📷templom kicsinek bizonyult”.

A felújítás második fázisában, 2003-ban az épület teljes tetőzete, a parókia fölötti rész, valamint az egész épület teljes külső falfelületének a szigetelése is elkészült. A munka harmadik fázisára 2004-ben került sor. Ekkor a templom belső tere nyerte el az eredeti tervhez alkalmazkodó harmonikus formáját. A pénzhiány most nem lassította a munkákat, mert hitelfelvétellel, a határozatban foglalt felújítások sorra megvalósulhattak. Szeghalmy Bálint álma valósággá lett. Ma olyannak láthatjuk a templomot, amilyennek a tervező megálmodta, elképzelte és megtervezte. Hála legyen érte Istennek!

Végül a 2004 október 17-én elhangzott „ Építési beszámolóból” idézzük a költségeket.

Az építkezés első szakasza: 10.400.000 Ft.

Második szakasz: 9.800.000 Ft.

Harmadik szakasz: 16.820.000 Ft.

Összesen: 37.020.000 Ft.

A templomfelújítás után remélhetőleg egy hosszabb, nyugodtabb, békés korszak következik a Bánhidai Református Egyházközség történetében. A múltba nézés és a hagyományőrzés mellett előtérbe kerül a gyülekezeti élet folytonos megújítása. Miklós Ádám tragikus halála után a 2008 tavaszán megválasztott lelkészházaspár: Szilágyi Sándor és felesége, Szilágyi Hajnalka erre a feladatra vállalkozott. Ők, már amikor az új környezettel, a helyi szokásokkal kezdtek ismerkedni, igyekeztek megismerni az eklézsia történetét is. Ezt bizonyítja a templom 70 éves jubileumának méltó megünneplése. A megújuláshoz mindig a múltból meríthetünk erőt. Véssük jól emlékezetünkbe Koós Judit művészettörténész írását az építészet népi irányzatairól, „melyek hagyományőrző formájukban úgy voltak korszerűek, időszerűek és modernek, hogy újra és újra képesek voltak megújulni a tiszta forrásból”.

Függelék

A Bánhidai Református Egyházközségben szolgáló lelkipásztorok

📷Hetényben 1902. november 3-án született. Középiskoláit és a teológiát Pápán végezte. Működését Veszprém megyében kezdte meg, mint segédlelkész 1925-26 Csetényen, majd 1926 Tapolcafőn , 1926-27: Csetényen, 1927 Mihályházán, 1927-28: Csetényen, 1928: Mezőörsön, 1928-29: Csetényen segédlelkész,1929-30: Papkeszin helyetteslelkész., 1930-31 Környe –Bánhidán missziós lelkész, 1931-67: Kisigmándon lelkész.

A református ifjúsági egyesület alapítója és vezetője, népművelési előadó. [2]

Testvérével fiatalon árván maradtak, Tatán a nagyszülők nevelték őket. Lenke hugával / vagy nővérével?/ Vitéz Rákosi Jánosnéval jött Kisigmándra. Neki nem volt családja, agglegény volt. Gyönyörű virágoskerttel rendelkezett, hozzá jártak virágokat vásárolni. A helyiek emlékeznek rá, ismert közéleti személyiség volt.[3]

📷Tarjánban 1907. október 28-án született. A Pápai Református Kollégiumban és a Tatai Kegyesrendi Gimnáziumban tanult. A Pápai Református Theológiai Akadémia elvégzését

követően 1930 és 1932 között segédlelkész volt Gyöngyösmelléken, Darányban Tótszentgyörgyön és Csajágon. 1932. február 1-én Környe-Bánhidára került, ahol 1936-ig mint segédlelkész szolgált, majd 1936 decemberében a Környe-Bánhidai református egyházközség első lelkipásztora lett 1. Beiktatását Lőke Károly esperes végezte, aki utalt arra, hogy „a környe-bánhidai közös egyházban a régi, elpusztult környei és bánhidai egyház kelt életre.” Továbbá rámutatott arra is, hogy „az egyház csak akkor fejlődik és erősödik, ha a lelkész és a hívek egymást megértve és megbecsülve, a Krisztus szolgálatában támogatják egymást. Az új lelkész Pál apostolnak bizonyságtételével köszöntött be: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Fil. 4:13.” [6]

Somogyi István olthatatlan tettvággyal és nagy energiával látott az új egyházközség felépítéséhez és fejlesztéséhez, amelyekben segédlelkészei és későbbi utódai, Gyimóthy Géza és Bakonyi Dezső, lojális segítői voltak. A fáradhatatlan „kilincselése” és odaadó küzdelme árán megszerzett építési engedély birtokában hamarosan megindulhatott a bánhidai református templom építése is, amely 1940 végéig - a torony kivételével - csaknem befejeződött. Ekkor érte őt el a csőszi gyülekezet hívó szava, amely számára új kihívásokat kínált. Mégis nehéz szívvel hagyta el Környe-Bánhidát, amely több szempontból is életének talán a legjelentősebb állomása volt. Az itt töltött periódusban lett önálló lelkész, s egyben egy egyházközség megalapítója. A bánhidai templom volt az első, amelynek építője volt. Itt ismerte meg Nyírő Gizellát, későbbi feleségét, négy gyermeke anyját, akik közül hárman – Márta, Árpád és Mária Magdolna - itt születtek.

Gyimóthy Géza (1913-1977)[7]📷1913. 04. 20.-án Adásztevelen született. A pápai református kollégiumban tanult, kiváló atléta volt, súlylökő, távolugró, nagyszerű tanároktól tanulhatott.  Először Pápa mellett, majd Szomódon, Lőke Károly esperes mellett segédlelkész egy évig.A Környe-Bánhidai gyülekezetben (1940-1950), majd a naszályi gyülekezetben szolgált lelkészként.[8] 1947-ben nősült meg, felesége Tálos Terézia (1919-1984), gyermekei Etelka(1949), Géza (1952), Tibor(1953). Naszályon 1950-1977 között lelkipásztor, itt hunyt el 1977. 12. 05-én.[9]

Tízéves bánhidai szolgálata sok gonddal és bajjal járt. A legnagyobb problémát az építkezéssel kapcsolatos ügyek jelentették. Alapos tájékozódás után csak 1941 nyarán tudta tájékoztatni a presbitereket ezekről a kérdésekről. Hálátlan feladatot vállalt magára Gyimóthy Géza. Az építkezés helyett az adósságok törlesztése és a vállalkozóval folytatott viták, perek nehezítették szolgálatát. Minden módon igyekeztek pénzt szerezni. A lelkipásztor „filléres adományok” gyűjtését kezdeményezte. Az egyik presbiter javaslatára a gyülekezet tagjai színdarabot mutattak be több helyen, s a bevétellel az egyház anyagi gondjainak megoldását szerették volna segíteni. Ezek a próbálkozások azonban csak az eklézsia szegénységét érzékeltették, de megoldást nem jelentettek.

📷Budapesten született 1914-ben, gyermekkorát Noszlopon töltötte. Anyai ágon egyenes leszármazottja az 1848/49-es szabadságharc és az azt követő ellenállási mozgalom vezetőjének, Noszlopy Gáspárnak. Középiskolai tanulmányait az Óbudai Árpád reálgimnáziumban folytatta. Az érettségi után Pápán református theológiát végezte el.

1939-ben szerzett lelkészi oklevelet. A Környe-bánhidai gyülekezetben kezdte meg pályáját Somogyi István mellett segédlelkészként, aki először szórványgondozást bízott rá. Később elküldte az Alföld és a Dunántúl nagyobb városaiba adományokat gyűjteni. Hétköznapokon Kunszentmiklóson, Kisújszálláson, Kiskunlacházán egy presbiter kíséretében végigjárta a tehetősebb családok házait és adományokat gyűjtött, vasárnap ő prédikált és az összegyűjtött perselypénzt postára adta. Három hónap után annyi pénzt gyűjtött össze, hogy Somogyi hazahívta.

Ezek után Pápakovácsiba került, majd Nórápon, Vérteskethelyen, Kőszárhegyen lett lévita, azaz lelkésztanító. Győry Elemér püspök először Hedrahelyre helyezte segédlelkésznek Szabó Bálint esperes mellé, később 1943-ban Szomódra került Lőke Károly mellé. Itt 28 társával együtt a háború idején, 1945. február 11-én elfogták az oroszok és malenkíj robotra vitték Tardosbányára az Agostyánba vezető utat építeni. 10 napon keresztül éheztették őket egy baji pajtában. Egy bombatámadás szétvitte a „szállást”, elmenekültek, az oroszok ismét elfogták őket, közülük hárman el akartak futni, az oroszok mind a hármat ágyúval szétlőtték. A katolikus parókián adtak nekik szerszámokat majd végighajtották őket Szomódon, ahol az úton összeesett. Halottnak vélve egy orosz belerúgott és otthagyta. Egy templombajáró asszony, Suhaji Lajosné cipelte be a házába. Így menekült meg, mert a többieket – tatai, neszmélyi, dunaalmási, szomódi, süttői fiatalembereket- a dunaszentmiklósi erdő egyik tisztásán az oroszok agyonlőtték. ( 2001-ben emeltek kopjafát emlékükre- Cs. Kiss Ernő alkotását)

1945. október 6-án kötött házasságot Major Etelkával, egy lányuk született. Zsuzsanna. Lőke Károly október 20-án beiktatta első lelkészi állásába Naszályon. Itt a hívekkel a templommal szembeni szemétgödör helyén egy takaros imaházat, gyülekezeti otthont épített. Színdarabokat tanított be a falu fiataljainak, és nem volt hajlandó átadni az épületet az MNDSZ-nek, kitűzte március 15-én a templomra a nemzeti zászlót. A tatai pártbizottságra vitték az ÁVH-sok, megfenyegették és búcsúzóul lelökték a lépcsőn. (A sebhelye még ma is megvan a tarkóján.)

Feljelentették, az akkori miniszter, Darvas József ultimátumban szólította fel a hely elhagyására: „ Nem akarjuk, hogy Naszály második Pócspetri legyen, ezért elrendelem, hogy Bakonyi Dezső 1951. augusztus 19-én déli 12 óráig hagyja el a templomot.”

1950. július 25-én kelt az Egyházmegye engedélye arra nézve, hogy Gyimóthy Géza, Környe-bánhidai lekésszel állást cserélhessen. Augusztus 19-én köszön el Bakonyi Dezső a Presbitériumtól és szeptember 10-én már Gyimóthy Géza vezeti le a gyűlést.[10] Egy éjszaka hagyta el a falut lovaskocsin, a falu fiataljai kísérték, hogy nehogy baja essen, egészen Környéig, ahol meleg szobával és szeretettel fogadták. Környén nem volt templom, az istentiszteleteket egy pajtaszerű épületben tartották[11]. A Nemesócsáról (Csehszlovákia) áttelepített családok határozták el, hogy templomot kell építeni, amelyben a főszerepet Molnár István gondnok játszotta. A hatvan család közül kilencnek voltak lovai, velük fuvarozták az anyagot: Tardosbányáról a követ, Tata-Tóvárosból a téglát, cserepet, a Tüzépről a meszet, cementet, a szükséges faanyagot. A hívek végezték a kőművesmunkát, az utolsó munka az volt, amikor Prekop Gyula bádogosmester felhelyezte a csillagot a templomtornyára.

Közben Sáhó István bánhidai presbiter kereste fel Bakonyi Dezsőt, hogy a bánhidai templom sincs még befejezve. Amikor a lelkipásztor átbiciklizett Környéről egy 4 oldalról körbevett 4 méter magas hatalmas gödröt látott, amit bűzös talaj- és esővíz töltött fel. Ebbe esett bele Cselédes József bánhidai gondnok és segítségért kiáltott, Bakonyi lelkész úr szertornász múltjának köszönhetően kimentette innen és hazakísérte. Ekkor kezdték el a tornyot és az emeletet tovább építeni. A bányászokból álló gyülekezet itt is lelkesen állt a munkához. Innentől kezdve a lelkész az istentiszteletek kivételével mindig kőműves ruhában volt, saját kezével és a hívek segítségével építette a templomot.[12]A legkiemelkedőbb munkát a következők végezték: Balogh Ernő főgondnok, aki minden hónapban fizetése 1/10-ét adta, de ott betonozott dr. Szemző Kázmérné, dr. Sólyom Ferenc geológus és felesége, a Sáhó, Ármai, Vasi, Czérna, Cserháti, Kopasz, Kakuk, Kalmár család tagjai. Szombati István trösztigazgató és Huffnágel Mihály főmérnök döntése nyomán 43.000 Ft-ért felépítették a tornyot és felső részt. Két harangot is vettek: az egyiket Hartáról, a másikat Mosonszentjánosról. A felső templomba vezető lépcsőket Sáhó István, Sinkó István, Póka Sándor, Kakuk Elemér, Vasi József betonozták. A szószéket Póka Sándor tervezte. Naszádi József bádogosmester húzta fel a csillagot a királyfára. Muraközi Gyula – a lapatári malom tulajdonosa adta a faanyagot, cselédes László és brigádja készítette el a hosszú asztalt és padokat az alsó teremhez.

Mikos Lajos dadi lelkész avatta fel a környei templomot ádvent első vasárnapján, és zengett az ősi zsoltár: „Te benned bíztunk eleitől fogva”. Ádvent harmadik vasárnapján avatták fel a bánhidai templomot. 1952-ben minden hónapban szeretetvendégséget rendeztek.

Istentiszteletet Bakonyi Dezső 9-kor Bánhidán, 11-kor Környén, délután 2-kor Oroszlányban tartott ebben az időben és mindenhová kerékpárral közlekedett.

1955-ben Mezei Gy. Lóránt esperes arra kérte, hogy menjen el Tárkányba, mert ott meghalt a pap, Bánhidára pedig neki van szüksége. Engedelmeskedett és Tárkányba került öt évre, ahol a romos paplakban a békák kuruttyolása fogadta, ott parókiát kellet építeni. Innen Bokodra helyezték, ahol a templom belseje nem bizonyult megfelelőnek: a szószéket, a padokat kellett kicserélni, mert az egyik istentisztelet alatt a gondnok alatt beszakadt a pad. Végül 1969 virág vasárnapján Kocsra került. Itt is épített, lelkészlakot 1972-ben, mert itt meg az egerek futkostak a falban. Rendbe hozták a temetőt, betonutat építettek a halottasházhoz, hűtőberendezést szereltek be. Másodikként az országban 2. világháborús emlékművet emelt 1975. május 8-án 94 névvel és ezzel a szöveggel: „Elmentetek, mert el kellett mennetek, idegen földben nyugszik testetek, de mi kegyelettel őrizzük emléketek.”

A megyeházára hívatták be, és megfenyítették, mondván, hogy „ezek nem voltak hősök!”. Később, 1983-ban egy temetés kapcsán is szembe került a pártvezetéssel, mondván, hogy a párt halottja volt az elhunyt. Ekkor kapott agyérgöcsöt. A lányának ezt mondták: „A maga apjának olyan aktája van a múltjáról, ha nem lennék tekintettel a korára, börtönbe záratnám.”

1988-ban vonult nyugdíjba, ekkor keresték meg a dunaalmási hívek Harcsa István gondnok vezetésével, hogy építsék újra a templomtornyot, amit még a 2. világháborúban lőttek le a helyéről. Ez sikerült és egy hősi emlékművet is emeltek. 2004-ben Kocs díszpolgárává választották.

Ősin született, 1923. június 2-án. Szolgálati helyei: 1949: Balassagyarmat, exmittált[14] segédlelkész, 1949-50:Sopron exm. sl., 1951-52: Réde helyettes lelkipásztor, 1952: Csonkahegyhát segédlelkész., 1952-53: Fonyód segédlelkész, 1953-54: szabadságon van, 1954: Pétfürdő segédlelkész, 1955-57: Tatabánya-Bánhida, 1957-61: Nagysáp. Életének nagysápi része utáni idejéről nincsenek forrásaink.

📷Bátky Miklós 1913. január 9-én született Naszályon, Bátki Mihály kocsi születésű vasúti kalauz és Török Mária naszályi születésű háztartásbeli 3. gyermekeként. Idősebb testvérei csecsemő korukban meghaltak. (Nevét lelkészi szolgálatának megkezdésétől írta y-nal)

Édesapja szolgálati beosztása miatt kisgyermek korában rövid időre a mai Révkomáromba kerültek, ott járt óvodába.

Az elemi iskolát Naszályon kezdte, ahonnan a Tatai Piarista Gimnáziumba került, innen ment át a Pápai Református Gimnáziumba, ahol 1931-ben érettségizett.

Ugyancsak Pápán végezte el a teológiát, ahol - miután letette az első és második lelkészképesítő vizsgáját – református lelkészi oklevelet szerzett.

Segédlelkész volt: Győrben (1936-38), Szomódon(1938-39), és Esztergomban (1939-1940), helyettes lelkészként szolgált Etén (1938).

1940-ben a nagysápi református gyülekezet lelkipásztorává választotta, ahol 17 évig szolgált.

1942. július 22-én házasságot kötött Szőnyi Julianna volt diakonissza-jelölttel, az Országos Református Leányszövetség utazó titkárával, aki népfőiskolai vezetőként is tevékenykedett több helyen (pl. Veszprémben, Őrszentmiklóson…) s aki a lelkipásztori szolgálatban – igazi papnéként – mindvégig hűséges segítőtársa volt. Házasságukat Isten 1 fiú és 3 lány gyermekkel áldotta meg. Mind a 4 gyermek nagysápi szolgálati idejük alatt született.

1957-ben, az akkor önállósuló Tatabánya-Bánhidai gyülekezet lelkipásztora lett, ahol 1984-ben történt nyugalomba vonulásáig szolgált feleségével (ifj. Bátky Miklós: Édesanyánkkal) együtt.

Krisztus Jézus tanítványaként áldozatos életének vezérigéje, s egyben programja volt, amit Mestere így fogalmazott meg főpap imájában: „én őértük odaszentelem magamat”(Jn 17,19).

Földi élete végén 11 unokájáért is hálát adhatott.

Az Úr 1991. május 22-én hívta haza mennyei otthonába.[16]

Balogh Ernő tiszteletbeli gondnok emlékezése[17]: „ Nehéz időszak volt azért is, mert 1957-et írtunk, nemzetünk leverettetésének, reményvesztettségének szomorú hónapjait éltük. A gyülekezeti élet már egy évtizede a templomok falai közé volt szorítva, nem lehetett tudni, hogy valami enyhülés, vagy még nagyobb megpróbáltatások fognak-e következni. A gyülekezet bíztatásra, megerősödésre, világosodásra szorult.” „…1957-ben csak a földszinti egykori iskolatermet lehetett használni istentisztelet céljaira, melyhez egy kis irodahelyiség tartozott még. Nem volt telefon, irodagépek, gépkocsi, központi fűtés.”

📷A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanult 1971-1975 között, Budapesti Református Theológiai Akadémiát végezte el 1975-1980-ig.

Úny: 1979-81 (segédlelkész) , Úny: 1981-84 (beosztott lelkész), Tatabánya-Bánhida: 1984-1997 (megválasztott gyülekezeti lelkész)

Károli Gáspár Református Egyetem: 1994-1996 adjunktus, 1996-2002 docens, 2002-től egyetemi tanár, a Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszék vezetője.[18] A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánhelyettese. [19]

Balogh Ernő, tiszteletbeli gondnok a gyülekezet 50. évfordulóján ünnepi beszédében így emlékezik róla: „Kiváló igehirdető volt, odaadó szolgálatkészséggel, kötelességtudattal. Maga köré gyűjtötte az ifjúságot, nagyon erős ifjúsági gyülekezet jött létre, tagjai lapszerkesztést is kezdeményeztek Kiáltó Szó címen. Többen 📷közülük ma lelkészek az ország különböző helyein. Németh Dávid tudományos munkát is végzett, kétszer volt Németországban több hónapig tanulmányúton, ezalatt öccse, a szintén nagy tudású fiatal lelkész, Németh Tamás helyettesítette. 1987-től lett testvérváros Tatabánya és Aalen. A kapcsolatokat a gyülekezetek is felvették és tartják a mai napig. Ebben a kapcsolat együtt vett részt a tatabányai két református gyülekezet és az evangélikus gyülekezet teljes egyetértésben. Emlékezetes esemény volt, mikor Németh Dávid magyar lelkészként Aalen város ünnepén a városháza előtti főtéren németül prédikálta Isten Igéjét… Németh Dávidot 1997-ben budapesti teológia tanárrá választották.[20]

Budapesten született 1966. április 9-én, nemesi-polgári családban. Iskoláit 1972-84 között a Bogdánffy Ödön Általános Iskolában és az Arany János Gimnáziumban folytatta. A családi hagyományokat követve felvételizett az ELTE Jogi karára és a TTK-ra is, hogy ott geológiát tanuljon. Mivel mind humán, mind a reál tárgyakból erős volt, fel is vették, de végül a geológia helyett a teológiát választotta.

1987-ban kezdte meg tanulmányait a Budapesti Református Teológiai Akadémián. Ez a lelkészképző intézmény ma a Károli Gáspár Református Egyetem része. Az abszolutóriumot 1992-ben, lelkészi diplomáját 1994-ben szerezte, 1996-ban lelkésszé szentelték. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével és szolgatársával, Sebestyén Katalinnal.

1992 augusztusától 1997 decemberéig a Somogy megyei Látrányban és körzetében szolgált 8 falu reformátusságának lelkipásztoraként.

1990-ben feleségül vette Sebestyén Katalint, együtt kezdték a szolgálatot Somogyban, és folytatták Tatabányán. Házasságukban négy gyermekük született.

1998 januárjától a Tatabánya-Bánhidai Református Egyházközség lelkésze volt 2007. október 27-én bekövetkezett haláláig. 

Szolgálatának vezérgondolata az Isten feltétel nélküli elfogadásának és kegyelmének meghirdetése volt. Meggyőződése volt, hogy az egyház közössége akkor él, ha mind létszámában mind hitében növekszik, a növekedést pedig a Szentlélek adja, amely élővé teszi bennünk a szerető Istent.[21]

📷Budapesten született 1968 március 25-én, életét Érd-Parkvárosban töltötte, iskoláit Budapesten járta. A Bogdánffy Ödön Általános Iskola elvégzése után a Bem József Óvónői Szakközépiskolába került, ahol óvónői szakérettségit szerzett.

1986-ban felvételt nyert a Budapesti Református Teológiai Akadémiára, ahol 1994-ben lelkészi diplomát szerzett. Itt ismerkedett meg Miklós Ádámmal, későbbi férjével és szolgatársával. A középiskolai és teológiai évek alatt Az Érd-parkvárosi gyülekezet kántoraként és presbitereként szemtanúja volt annak, ahogy Isten Lelke elhív és közösséggé formál egyébként idegen embereket: így született meg és növekedett az Érd-parkvárosi gyülekezet. 1990-ben Érd-Parkvárosban házasságot kötött Miklós Ádámmal, szerelmükből négy gyermek született.

1992-ben férjével a Somogy megyei Látrányban és körzetében megkezdte lelkészi szolgálatát.

1998 januárjától a Tatabánya-bánhidai gyülekezetbe került, ahol férje mellett beosztott lelkész lett.

Férje halála után 2008 októberében a Vértesszőlősi Missziói Egyházközségbe kap kirendelést, a gyülekezetszervezés feladatával.

Szolgálatának vezérgondolata Augusztinusz (Szent Ágoston) mondása: „Szeress, és tégy, amit akarsz”.[22]

 

[1] Tatai egyházmegye levéltára (Ács): Lelkészek és tanítók iratai, régi anyakönyvek, törzslapok. Gerecsei Zsolt adatközlése

 

[2] Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék múltja és jelene : Magyar vármegyék és városok múltja és jelene/1 Magyar Vármegyék és Városok Múltja és Jelene Kiadóhivatala , Budapest, 1938, 779. p.

 

[3] Pápai Józsefné visszaemlékezése, Sugárné Darnó Márta lelkészasszony adatközlése

 

[4] Tatai egyházmegye levéltára (Ács): Lelkészek és tanítók iratai, régi anyakönyvek, törzslapok. Gerecsei Zsolt adatközlése

 

[5] Dr. Somogyi Árpád adatközlése

 

[6] Dunántúli Protestáns Lap 47. évfolyamának (1936) 52. száma (dec. 27.) 245. p.

 

[7] ifj.Gyimóthy Géza adatközlése

 

[8] http://www.parlament.hu/kepviselo/elet/g208.htm

 

[9] Szabó Előd naszályi lelkész adatközlése a naszályi anyakönyvek alapján

 

[10] Szabó Előd naszályi lelkész adatközlése a naszályi anyakönyvek alapján

 

[11] Vargyai József visszaemlékezése szerint nem pajta volt, hanem évszázados vályogból épült, megsüllyedt imaház, ahol a „libák benéztek az ablakon”.

 

[12] Csizsek Istvánné és Bakos Péterné adatközlése

 

[13] Tatai egyházmegye levéltára (Ács): Lelkészek és tanítók iratai, régi anyakönyvek, törzslapok. Gerecsei Zsolt adatközlése

 

[14] kiküldött, megbízott ==Bakos Ferenc :Idegen szavak és kifejezések szótára Akadémiai Kiadó Budapest, 1984, 240 p.

 

[15] Tatai egyházmegye levéltára (Ács): Lelkészek és tanítók iratai, régi anyakönyvek, törzslapok. Gerecsei Zsolt adatközlése

 

[16] ifj. Bátky Miklós adatközlése

 

[17] Balogh Ernő tiszteletbeli gondnok emlékezése Bátky Miklós Nagytiszteletű Úr és felesége sírjánál. =Kiáltó Szó 2007. október 13.

 

[18] Rövid szakmai önéletrajz ==http://www.kre.hu/htkcv/NemethDavid.pdf

 

[19] http://www.reformatus.hu/archiv/2009/folytat_hirek.php?cikk=1232820487

 

[20] Balogh Ernő, tiszteletbeli gondnok ünnepi beszéde Kiáltó Szó 2007. október 13. 7. old.

 

[21] Miklós Ádámné Sebestyén Katalin adatközlése

 

[22] Miklós Ádámné Sebestyén Katalin adatközlése